nevelem egyedül lányomat. Mivel az ilyen események általában nem
előre tervezettek, ezt a lapot nem lehet úgy kezdeni hogy készüljünk fel,
döntsük el, vagy vegyük figyelembe stb. Ez csak jön mint a villámcsapás.
Biztos előjelekkel, de mégis váratlanul.
Ennek ellenére ha ide jutunk, mérlegelni kell a lehetőségeket, és hogy
végig akrjuk, vagy tudjuk e csinálni. Hisz itt nem büszkeségről, érdekekről,
vagy, - ahogy sok esetben előfordul - kicsinyes boszúról van szó, hanem
egy életről. Egy életről, amiért mi felelünk, egy személyiségről, amit nagy
részt mi alakítunk, tulajdoságokról, amiket adunk, és visszakapunk.
Félreértés ne essék. Nem megváltozni kell, csak átértékelni, módosítani
az életünket. Felállítani a fontossági sorrendeket, még ha nehéz is.
Az elején lehetőleg a gyermeknek kell lennie. Bár ez nem mindíg egyszerű.
Én sem vagyok milliomos, dolgoznom kell, nem is sok pénzért, de néha
áldozatokat kell felmutatni a szeretet oltárán.
Dolgoztam már jobb munkahelyen, kerestem már többet, de az hogy
reggel 6 órakor vigyem a lányomat - annak idelyén - bölcsibe, és este 7-8
óráig távol legyek othonról - ez azt jelenti evés, fürdés, alvás- nem érte
meg. Főleg olyan tekintetben, hogy a bölcsi-ovi után fennmaradó időben,
nem nagymama, rokon, hanem bébiszitter vigyáz a gyerekre.
A módosításon annyit értek, hogy meg kell felelni a követelményeknek.
mindkét szülőt helyettesíteni kell, még ha furcsán hangzik is. Akkor is ha
fáradtak vagyunk, vagy ha a gyerek fáradt.
Viszont a fáradságért, hatalmas ajándékot kapunk. a szépen "lassan
nődögélő, okosodó gyermekünk szeretetét, jó és rossz tulajdonságait,
amiket -főleg pici korban- nagyrészt mi alakítunk. Máig hiszek abban,
hogy azt kapjuk vissza amit adtunk.
2009 10 12